2015. július 16., csütörtök

Kopasz dombok 1.rész

 A pontos hely meghatározás elmaradt azzal az indokkal hogy a GPS koordinátákat nem lehet figyelembe venni ezen a helyen.
--Mégis hol vagy most? -Jelentkezett be újra Greg a cb recsegő hangján.
--Már körül írtam magamban szépen színesen, fogalmam sincs! --Nem tudom meghatározni, a gép megbolondult, nem is számok, hanem fura írás jelek vannak a kijelzőn. A térkép pedig minden domborzati és jelölés nélkül egy zöld háttérben pihen --válaszoltam helyzethez illő nyugodtággal.
--Red mégis mit látsz? Kell lennie valami támpontnak, biztosan van valami ismerős részlet.
--Várj kicsit, nem mintha többet látnék úgy de kiszállok és körbenézek. Majd egy helyeslő válaszra várva leraktam az adót. A rádió kapcsol, Greg szól ismét, egyszerűen kiszámítható pontossággal.
--Rendben, de vigyázz azért.
 Kimásztam a teherautóból, vakító fényárban mutatja magát a hely, a szemüvegem lepöccintem, és fürkészem a kérdéses részleteket. Tehát 2km-t jöttem a bekötő úton, és itt korábban fák voltak a dombokon. Mivel jártam erre többször is, legalább fát kell keresnem, nem mintha az ismert lenne számomra, de nincs egy szál sem. Az utat domboldalak formálták kisebb völggyé, ezek itt is vannak, viszont kopasz a tetejük. Nem figyeltem és nem is emlékszem hogy mióta nincsenek meg a jellegzetes növényi élet ezen formái. Előttem út egy jobbra ívelő kanyarral, mögöttem meg az ami előttem volt. Visszaültem a gépbe, és jelentem a semmit Gregnek.
--Figyelj, itt semmi nincs, voltak fák sűrűn összefonódva, végig az ùt felett, de most nincsenek, kihalt minden. Greg adásban van, hatás szünettel reagál, elkezdett mondatát hangos robaj szakítja meg.
--Valami gond...
 Ezután a cb némaságot fogad.
 --Greg hallasz? Greg ott vagy?
Semmi nesz, tekerek a frekvencián, mindenhol csend. Remekül hangzik, mit akart mondani ezzel? Valami gondban vagyok, gond az adással, a hellyel,  mégis mivel? A picsába, hogy sikerült eddig bambán eljönnöm. Nézzük csak, tehát, letértem a hetes útról a hármas km kőnél, mivel itt rövidebb öt kilométerrel. Semmi különös, napi rutin egy monoton utazással karöltve.  Várjunk csak, honnan is jöttem? Basszus nem emlékszem, mi az hogy? Hova is megyek? Hangos nevetés tör ki belőlem. Szenilis vagyok, nem is tudtam, kuncogok, de hogy tudhattam volna. Ùjra felnevetek, akkora szórakozás hogy ostoba vagyok, minden mást el is felejtettem. Bal oldalt egy kisebb rög pattogott le a lejtőn sietve, nekikoppant a felninek miközben a móka hatására kidörzsöltem könnyeim. Azonnal felnézek, egy árny húzódott vissza. Szőrfelállítő érzés kergette el mámoros jókedvem. A kulcshoz kapok, indítok és csak a harmadik fokozat után térek magamhoz, a fékbe taposok megcsúszva kissé az apró köves talajon. Mi a jó fene volt ez? Nem is láttam tisztán, erre meg a para vész helyzetbe kapcsolva átvette rajtam az uralmát. Tisztázzuk a dolgokat végre, nem tudom hol vagyok és miért, a rádió süket, és beparáztam egy nem tudom mitől. A homlokomat kezdtem dörzsölni, hasztalan hatással az információk kinyerésére. Na jó, megmarkoltam a volánt, kábítószeres érzéseim ez idő alatt haszna vehetetlen képekkel illusztráltak agyamban egy végzetes képet. Elképzeltem mindenféle őrültséget, de a legvalószínűbbnek az álmodok lehetőséget tartottam. Álmodom az egészet, és nincs más dolgom mint felébredni. Akkor most, semmi, ugyan itt. Ha ha vicces álompajtás, na akkor most, tréfás agyam viszont nem ébred. Összeszorítom szemeim, már szinte hozzáér homlokom a számhoz, de semmi. Rendben, semmi pánik tudom hogy lesz valahogy,  kell lennie valahogy. Elindulok, és egy pár tekervényes kilométer után egy jobbos kanyart követően páros lábbal taposom a féket. Előttem pár méterre az ùt véget ér egy szakadékkal, tekerem balra a kormányt, a gumik pattognak, az adrenalin majd szétrobbantja a szervezetem. Lefogok zuhanni, lezuhanok! Lélek jelenlétem reflexszerű mozdulattal nyitja az ajtót, kirepülök és gurulok a már zuhanó jármű után, egyenesen a peremig. Kapkodva igyekszem fogást találni, körmeim nagyrésze felszakdva hagy cserben, lezuhanok! Életem filmje nem pergett, a sokk kellemes béke és eufória állapotába ment át. Így kell lennie, leesek az álomnak vége, felébredve pedig az ágyam kényelme fogad. Behunyt szemmel, elfogadott végzetem keblemre öleltem, várom a halál utáni ébredést. Egy erős kéz markolja el csuklómat, végzetem sorsvonalát ùjracsomózta ez a pillanat. --Tartalak nem engedlek el, ne félj! Könnyed hangon szólt, egy angyal talán, vagy egy álomba marasztaló idegen. Felnézek és a látvány amire senki nem számít, nem várja és kerüli hogy valaha is ilyet lásson, ott volt egy karnyùjtásnyira. Kopasz fej, egy rémes arc jókora szemüregekkel, összeaszott bőre koponyájára tapadt, sötét üres tokjai a szemnek figyeltek, de azoknak hült helyük. --Mi vagy te? Rémülettől dadogó hangom hagyja el testem. A lény erőlködés nélkül hùz a biztos halál markából a sajátjába magához. --Ne, kérlek ne! A mentés megáll, segítőm értetlenül mozgatja fejét. --Akkor mit akarsz, hagyjalak lezuhanni? Olyan nyugodtan kérdezte, mintha naponta lógatna itt embereket egy kis csevelyre. --Azt nem. Eközben próbálok lábaimmal valami kiálló támaszt keresni, mindhiába. Mintha leborotvált, vagy késsel szelt falról csüngenék, semmi ellenálása cipőmnek, egy érdes rész sincs. --Akkor? Kíváncsian fordította oldalra fejét.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése